Tegnap fél órát néztem este a havazást az ablakomon ki. Nincs különösebben szép kilátásom, a szemközti két családi házat látom, köztünk az egyirányú utca és egy villanyoszlop áll. Babzsákomat úgy tettem, hogy rálássak a lámpára, aminek glóriájában esett a hó, szép nagy pelyhekben. Nem mertem lefeküdni, mert attól féltem, ha behunyom a szemem, észreveszi, hogy nem figyelem, és méltatlanságában eláll. Néztem, és eszembe jutott, hogy ez a csoda a hollywoodi filmekben is így néz ki. A napsütésnek néha stúdiószaga van, a szelet szélgépek csinálják. Tudom, hogy a havazást is meg lehet mesterségesen oldani, de nem manipulálják, mert nem tudnak az eredetinél szebbet kreálni. Elfogult vagyok, mert télen születtem, és vonzódok ehhez a fehérséghez, az egészséges hideghez. Meg még az is eszembe jutott, hogy soha nem láttam olyant, mint a hóba borult Bécs felett az ég: homályos kék-narancssárga. Persze Béccsel kapcsolatban sem tudok tárgyilagos lenni, a várossal szerelem köt össze. Akármikor visszamennék, akár egy életre is. Habár tudom, hogy Budapest szebb, nyilván a lakosok is jobban sorstársaim, mint a bécsiek, de az, hogy vigyáznak a lakóhelyükre és más a hozzáállásuk, az osztrák fővárost a magyar fölé emelik szememben. Jóindulatúan leszek sárga az irigységtől, ha meghallom, hogy valaki kinn él, ott jár suliba, vagy kilátogat.
Sajnos már nem esik a hó, de be van takarva a város porcukorral, én meg vehetem fel az acélbetétesemet, ami ugyan bizonyos körökben menő (nem vagyok a kör tagja - annyira), ilyen időben elég hideg alulról.
